A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen. Csalódtam sok mindenkiben, és a legjobban én sérültem. Csak egy kérdés: mi értelme bízni az emberekben? Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. (...) Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja. A felejtést és érzékelést illetően a következő megfigyeléseket gyűjtöttem össze: (...) a jót hajlamos vagyok abban a pillanatban elfelejteni, amikor megtörténik, a rosszat nem: emlékszem minden neheztelésre, mellőzésre, visszautasításra, amikor megfeledkeztek rólam, átnéztek rajtam, vagy faképnél hagytak. A jóra talán ezért nem marad szabad agykapacitásom. Éld az életet, mely egy érdekes utazás, viszontagságokon át. De hogy ez az utazás, hogy végződik, az ma csak rajtad múlik. Ha földre rogysz, úgy érzed feladod. Ha kemény idők járnak, az nem a vég. A kérdés egyszerű: „erősen fejezed be?” Kezdem megérteni, hogy az egész élet csak egy játszma, amelyet olyan ügyesen és jól kell megjátszanom, hogy örömöm teljék benne. Ha vesztek, vállat vonok és nevetek, ha pedig nyerek, ugyancsak nevetek. Bárhogy is van, azon leszek, hogy tréfásan fogjam fel a dolgokat. Nincs a reggeli "Ajj máár, mit vegyek fel?" - viszont nincs az esti "Na mit vegyek le" sem. Nincs a reggeli másfél óra fürdőszoba foglalás - viszont nincs az esti zuhany alatti finom csókolózás. Nincs a"Hol voltál és kivel, miért késtél Édesem" - viszont nincs az "Itthon várlak meztelenül, nagyon siess" :P Nincs a minden apróságon való veszekedés - viszont nincs az utána lévő békülős szeretkezés. Nincs, amikor az egész lakás női parfümben tobzódik - viszont nincs az Ő illata a párnán, amin alszik... Nincs, amikor a bizonyos napokon csak Te Lehetsz a hibás - viszont akkor nincs a kis kifli nagy kifli összebújás! Nincs a "van egy szerelmes film a moziban, menjünk, nézzük meg" - viszont nincs, akivel a "Filmet" együtt élhesd meg! Nincs, aki azt mondja: Elegem van, gyűlöllek! - viszont nincs aki szerelmesen a szemedbe nézve kimondja a legszebb szót: "SZERETLEK" ! 'Nincs olyan, hogy vissza út, amin elindultál folytasd, ne add fel, már ne. Milyen lenne, ha fognál egy csokoládét, megkezdenéd és otthagynád, majd egy új csokoládéba kezdenél, és azt is otthagynád, majd egyre több otthagyott csokoládé lenne, és azon kapnád magad, hogy elfogyott az új, megkezdetlen csokoládé. Pontosan így van az élet útjaival is. Feladunk egyet, feladunk kettőt, de mindet nem tudjuk feladni, akadály nélküli út nincs. Csalódás, küzdelem, kisebb szélviharok vannak, de minden küzdelem után ott a happy end, és a kitisztult kék ég a gyönyörű szivárvánnyal. Végig kell menni a tüskés, szúró ösvényen, ahhoz, hogy a mesés tisztásra eljuthassunk.'A tökéletes semmi is túl sok lenne, ahhoz képest, ami most a birtokunkban van. (...) Kötődünk, valami senki számára nem látható szálakon. Ránt valami misztikus erő hozzád, és irányíthatatlan vagyok, meg végtelenül kiszolgáltatott. Az illata. Nem a szeme vagy a járása, még csak nem is a hangja, hanem az illata. Mikor elment mellettem. nem néztem a szemébe. Nem akartam a szemébe nézni, mert azt hittem fájni fog. Még a testéről is elkaptam a tekintetem, nem akartam látni a mozgását. A zajokat kizártam, így a hangját sem kellett hallanom. De nem számoltam valamivel. valamivel, ami milliónyi emléket csalogatott elő a szívemben gondosan lelakatolt dobozból. Az illatával. nem értetted meg soha, ki voltál nekem. de tudod mit? ne is értsd meg már! Egy jó dolog van a zenében: ha üt, akkor nem érzel fájdalmat. Elengedni valakit egyik legnehezebb dolog. Elengedni valakit, aki fontos neked; akihez kötődsz; aki iránt erős érzéseket táplálsz; akivel megannyi közös, boldog emléked van; akit nem tudsz és nem is akarsz elengedni, hiszen mióta ismered csak Ő létezik számodra. A legnehezebb dolog elfogadni, hogy neki nem te kellesz már, hogy ő tovább lépett és csak te szorongatod megannyi közös perceteket… Ha valamihez vagy valakihez kötődsz, akkor elhiszed, hogy ez a tárgy vagy személy tehet téged teljessé. A kötődéseink tartanak minket életben. Ezek adnak erőt, hogy megtartsuk, amink van, vagy hogy elérjük kitűzött céljainkat. De az is előfordulhat, hogy parkolópályára állítanak, meggátolják, hogy továbblépjünk. Fura, hogy milyen közel van néha a múlt. Néha úgy tűnik, mintha elég lenne kinyújtani a kezed, hogy megérintsed. Csak… Csak ki akarná ezt igazán? "Amikor egy számodra fontos személy kilép az életedből,az egy leírhatatlan érzés. Mintha egy részed elveszett volna. Ha Rá gondolsz a gyomrod még mindig görcsbe rándul és a szíved elszorul. Visszaemlékszel az együtt töltött időkre ; ahogyan ölelt,ahogy gyengéden megcsókolt,lágyan a füledbe suttogott,ahogy megsimogatta az arcod,ahogy beletúrt a hajadba,fogta a kezed,fárasztó vicceket mesélt,vagy csak szótlanul ültetek egymás mellett..De ott volt. Veled volt,s te azt hitted nincs mitől félned. Tévedtél! Ő elment és magával vitt minden szépet..Ma már fájnak az emlékek és ki egykor az életet jelentette számodra,most a pokolba taszít. Nem érted mi történt,csak ülsz csöndben és sírsz. Üvöltenél,de nem tudsz,mert keserű könnyeidtől fuldokolsz