Most én kérem, hogy hazudj nekem. Hazudd azt, hogy szeretsz engem! S hogy én vagyok az egyetlen. A legédesebb szerelem. Hazudd azt, hogy elszöksz velem. Oda, ahol csak mi ketten, és senki más nem lehet. Kezdjünk egy új életet! Hazudj kedves, szép szavakat. Hazudd, hogy csak az enyém vagy! Hogy senki így még nem szeretett. Ne félj, úgysem hiszek neked!

Fura dolog ez a vonzódás... Azt gondolod, hogy sose tud elhatalmasodni rajtad, hogy meg tudsz állni egy pontnál, hogy féken tudod tartani érzéseidet... de közben észrevétlenül átjárja a szíved, először csak néha jut eszedbe, majd vele fekszel és utána már vele kelsz... életed része lesz, úgy, hogy nem is veszed észre és már sosem fogod tudni kitörölni a szívedből.. Álmodni egy világot, Élni egy valóságot! Ezt szeretném én! Örök remény, Ami engem fogva tart, Öl, gyilkol, majd elkapar! Szeretném elmondani, Valahogy megfogalmazni, Azt, hogy mennyire szeretlek, S nélküled teljesen elveszek! Valahogy nem találok szavakat, Nem találom a mondatokat, Amelyet a hozzád hasonló ember, Teljes joggal, tiszta szóval megérdemel! Sokszor álltam eléd s néztelek, Kerestem a szavakat, Hogy megmondjam szeretlek! De csak elbűvölten álltam, Tiszta szívvel arra vártam, Hogy átölelj, szeress! Ne bánts! Csak szeress! Előttem álltál, s arra vártál, Hogy elmondjam, hiányoztál! A látványból látomás lett, A múlt már rég eltemetett. Én még mindig a szót keresem, S észre sem veszem, Múlik az idő felettem. A szót tovább keresem, De rá kell ébrednem, Réges-rég elfeledtem! Életem végéig szenvedek, Mert nem mondtam ki: szeretlek. Ha tudnád, mennyit hazudtam, Talán nagyobb bűn, Hogy akkor nem is bántam! Vádolj csak nyugodtan! Büntess! Azóta is kétségbeesve kereslek, Már tudom, hogy szeretlek!

Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor álljak félre, ha én nem szeretek, vagy ha engem nem szeretnek.Megtanított arra is, hogy mikor a legfontosabb döntéseket hozom hogyan döntsek jól. Azt is megmutatta, hogy sok embert elveszítek, és sok embert el kell majd engednem akiket szeretek, de erősnek kell lennem, és arra kell gondolnom, hogy mások számítanak rám. Idővel begyógyulnak a sebek, mert aki elment, az többé nem jön vissza. Persze ebből természetesen sok minden nem igaz. Az élet csak remélni tanított meg. Remélni azt hogy tudjam, mikor kell harcolni, s félre állni. Remélni, hogy jó döntést hozok mikor döntést kell hoznom. Remélni, hogy akit elveszítek annak jobb lesz, és én majd erős tudok maradni hogy tovább lépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem meg. Remélni, hogy begyógyulnak a sebek, a legmélyebbek is. Begyógyuljanak, de ne tűnjenek el. Minden egyes sebet szeretek a szívemen, minden én vagyok, és a múltam, ott kell lenniük...Gyönyörű hegek...Nélkülük üres lennék.Tehát csak remélhetem, hogy így fogok élni.De nekem ez a pár remény pont elég.. Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem "vérre megy", erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb.

Leküzdeni a szerelmet, a vágyat… Újra hidegnek és ridegnek lenni… Nem érezni semmit, csak vegetálni… Erre vágyom megint! Vágyom a nem lét, a nem érzés, biztonságos, és sérthetetlen burkára! Nem kapni semmit, mert akkor adni sem kell! Nem várni semmit, nem félni a bizonytalanságtól, csak lenni, és elmélkedni sorsunk sivárságáról. Saját magunk okozta sebeinket nyalogatása, az önsajnálat biztos mélysége, ez az, ami eddig értelmet adott az életnek. Most? Most a nap be akar sütni az ablakon. Mit kell tenni? Elfutni? Maradni? Lehúzni a redőnyt, vagy egyenesen belenézni a vakító fénybe? De mi van, ha annyira elvakít a fény, hogy már magad körül semmit nem látsz?! Mi van, ha a fény erősebb, mint te?! Elvakít, megvakít, majd lemegy! Nem törődve azzal, hogy te még vágyod, hogy süssön, te még szeretnél melegedni a fényénél. Egy vigaszod van… Reggel talán újra ugyanazzal a melegséggel fog rád ragyogni. Ha nem? Remegő szívvel kémleled az eget. Várod, hogy mikor tűz már át a sötét fellegeken a nap. Míg nézed, arcodon könnyek gurulnak végig, mert érzed a nap gonosz játékát. Érzed, hogy azért sem fog sütni. De te szótlanul, sóvárgó lélekkel, csak az eget kémleled. Halkan rebeged könyörgésed… Szép lassan minden szelídséged, és önuralmad elvesztve, már toporzékol benned a dac. Fellököd a körülötted lévőket, és keresed a vissza-vezető utat. Újra vágysz a biztonságra, a csendre. Keresed a régi vágytalan, szürke életed. Hisz ott nincsenek színek. Nincs jó, és rossz, csak átlagos. De szemed az ablakon, és várod a napot…

Emlékezz Rám, hogy visszatalálj,
Hol tiszta a vágy, ott nincs akadály.
Falak omlanak egy érzés körül,
Az élet, ha ébred, a lélek örül.

Ne mondd, hogy nincs az, mit nem lát a szem,
Ne mondd azt Rólam, hogy nem létezem.
Keress a csendben és szólíts meg bátran,
Légy hát most újból hűséges társam.

Emlékezz Rám, mert érted ragyog,
A fényem, ha érint, Én veled vagyok.
De vakon szőtt álmok közt sosem keress,
Egyet tegyél csak, hogy mindig szeress.

Fogadj el kérlek, Én melletted állok,
Hogy átadjak néked egy igaz világot.
És ne hidd, hogy ezzel Én csodát teszek,
Csak szívedbe írom be örök neved.

Emlékezz Rám, hogy megértselek,
Hogy átvegyem válladról sok terhedet.
Most könnyűnek, szabadnak akarlak látni,
A boldogság szárnyain magasba szállni.

Mert te vagy, kit ébreszt az élet csodája,
Ki életre kelsz most egy szép új világba.
Én átviszlek téged, ha megengeded,
És kezembe helyezed fáradt kezed.