A szerelem az, amikor Rá gondolsz, és megszólal a legszebb zene a bensődben. A szerelem az, amikor úgy érzed, sokkal jobb emberré tett, mint amilyen magadtól valaha is lehettél volna. A szerelem az, amikor értelmetlennek és idegennek tűnik mindaz, ahol vagy, egyszerűen azért, mert Ő nincs ott. A szerelem az, amikor hirtelen megérzed: Ő most valahol messze szomorú, talán baj is érte, és amiért nem lehetsz mellette, csak járkálsz fel-alá tehetetlenül a szobádban. A szerelem az, amikor sokáig ronda szürke árnyalatúnak tűnik az összes tárgy a környezetedben, és aztán elég egy pár szavas üzenet, hogy hirtelen megjelenjen egy manó, a kezében varázsecsettel, és a munkássága nyomán egyszerre minden visszanyerje az eredeti színét. A szerelem tulajdonképpen megfoghatatlan. De éppen ez a titokzatos valami nő, gyarapszik egyre bennem. Feledteti velem otthonomat, apámat, anyámat, elbódít, ha rád nézek és boldogsággal tölt el. Még az éhségről, a hidegről és betegségről is megfeledkezem. Azt hiszem, ez a szerelem. Keresem azt, aki szerethet engem, aki talán meglátja a jót bennem. Valahol vár, hogy vígasztaljon, Magához húz, hogy marasztaljon. Keresem azt, aki így elfogad, Aki talán végig mellettem marad. Elviseli számtalan hibámat, Felvidít ha marcangol a bánat. Keresem azt, aki kiegészít, aki minden akadályra felkészít. Ha megtalálnám megtartanám, Mindenkinél fontosabbnak tartanám. Keresem azt, aki talán nincs, Pedig nekem ő lenne a legdrágább KINCS!

Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak. Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk. Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!